A vízipipa hosszú évszázados fejlődése egy egészen rendkívüli eszközzé tette. Tagadhatatlanul nagy szerepet tölt be a muszlim társadalmakban, mint közösségalkotó tényező, valóságos életformaként van jelent a mindennapokban. Az utóbbi években hazánkban is egyre többen ismerik és használják a nargilét, vízipipát, ami jól mutatja egy egyiptomi nargile-oldal kommentárjának az igazságát: A vízipipázás közel hozza egymáshoz az embereket. Hiszen a három monoteista vallás hívői ugyanolyan módon vízipipáznak immár évszázadok óta…
A nargile, vízipipa, sheesha
A nargile (vízipipa) használatakor a különleges gyümölcs-ízesítésű dohány a pipa tetején lévő tölcsérben van elhelyezve. Nem minden dohány alkalmas arra, hogy vízipipából szívják. A legtöbb országban ún. Nakla dohányt használnak, amely a közönséges dohány és a tömbeki keveréke, mézben áztatják, és szárított gyümölccsel keverik. A tömbeki avagy perzsa dohány típusát Iránban fejlesztették ki, és kizárólag vízipipából lehet szívni. Ennek a dohánynak a levelét és szárát együtt szedik le, és különleges eljárásnak vetik alá, hogy használható legyen. A tömbekit nem aprítják fel, mint a többi dohányt, hanem kézzel törik. Csak faszenet használtak a meggyújtásához, azt tették a dohány tetejére. A keletkező füst a tartályban lévő vízen keresztül áramlik, ami ezáltal lehűti és jórészt megszűri. A dohány aromája akár egy-másfél óráig is élvezhető. Némelyik profi nargile használók gyümölcsdarabkákat raknak a vízbe, például savanyú cseresznyét vagy gránátalmát, mások rózsaolajat.
Kávéházak az Oszmán Birodalomban
Nagy Szülejmán uralkodásának koráig nem voltak kávéházak az Oszmán Birodalomban. Ibrahim Pecsevi történetíró 1635 körül így számol be a kávéházak elterjedéséről:
„Egészen a 962. (1554/55) esztendőig sem az Allah által oltalmazott fenséges Konstantinápoly fővárosban, sem az oszmán földön másutt kávé és kávéház nem létezett. Körülbelül abban az évben érkezett a városba egy Hakam nevű fickó Aleppóból és egy Semsz nevű Damaszkuszból; mindketten nagy üzletet nyitottak a Tahtalkalénak nevezett városnegyedben (a mai Isztambul kereskedelmi központja), és kávét kezdtek mérni. Ezek az üzletek gyülekezőhelyévé váltak a henyélőknek és élvhajhászoknak, úgyszintén néhány írástudó és literátor embernek, kik rendszerint huszan-harmincan jöttek össze. Egyesek könyveket olvastak, mások ostáblát játszottak és sakkoztak, megint mások új verseket hoztak magukkal, és irodalomról társalogtak. Azok, akik addig rengeteg pénzt költöttek baráti ebédmeghívásokra, rájöttek, hogy a társas együttlét örömeit egy vagy két akcsénak elköltésével is meg tudják teremteni.
Oda jutott a dolog, hogy mindenféle munkanélküli és támogatást kereső tiszt, bíró és tanár meg a semmittevő üldögélők kijelentették, hogy nincs jobb szórakozó- és pihenőhely a kávéháznál, mely olyan zsúfolt lett, hogy sem ülő, sem állóhely nem maradt. Olyan híressé vált, hogy a magas hivatalok viselőit kivéve, még a nagy emberek sem állták meg, hogy el ne jöjjenek. Imámok, müezzinek és hipokriták mondták ’Az emberek rákaptak a kávéházra; senki nem jön már a dzsámikba!’ Az ulemák azt mondták ’Ördögi üzelmek hona az; még a boros tavernákba is helyesebb volna járni’. Különösen a prédikátorok tettek erőfeszítéseket betiltásáért….”
Végül azzal az indokkal, hogy naplopók és léhűtők gyülekezőhelyévé váltak, III. Murad betiltotta a kávéházakat. Jóval nagyobb veszélyt sejtettek valójában abban, hogy az összegyűlt emberek, értelmiségiek a kávéházakban eszmét cserélhettek, és esetleg a birodalom ellen szervezkedhettek.
A nargile, vízipipa készítés művészette
A tiltást azonban sohasem sikerült teljesen betartatni, különféle kiskapukon keresztül továbbra is mértek kávét a városban, így a tilalmat fel is oldották III. Mehmed idején. Ezekben az években érkezett Angliából az Oszmán Birodalomba a dohány, amelyet eleinte orvosságként árultak, de miután bódító hatását felfedezték, már kizárólag e célból kezdték használni. Így azt lehet mondani, hogy a nargile az Oszmán Birodalomban a 17. században terjedt el:
„Angol hitetlenek hozták be az 1009. évben (1600/01), és bizonyos nyirkos megbetegedések gyógyszereként adták el. Az élvhajhászok és kéjvágyók egyes képviselői kijelentették: ’Íme, az öröm egyik forrása’ és rászoktak. Rövidesen már nem csak az élvhajhászok dohányoztak. Még a nagy ulemák és más előkelőségek is rákaptak. A kávéházi csőcselék szüntelen füsteregetése miatt a kávéházakat kék füst töltötte be oly mértékig, hogy az ott tartózkodók már nem is láthatták egymást. A piacokon és a bazárokban is szinte összenőtt a pipa a kezükkel…”
Az oszmán korban a vízipipa készítés külön művészeti ágat képezett, és számos pipa piac volt a Tophane-ban. Jó minőségű fazekasagyagot lehetett itt kapni, itt dolgozták ki a korallokat, gyönyörű vízipipákat készítettek itt minden méretben. A legszebb csöveket a 19. századi Oszmán Birodalomban készítették, készítőit művészeknek tekintették, és külön piacuk volt az Egyiptomi (fűszer) bazár közelében (a Mahmud Pasa körzetben). Itt színes csöveket állítottak elő birkabőrből. A bőrt kétujjnyi vastag csíkokra vágták, és miután összeragasztották, körbetekerték őket egy fém rúdon, és apró drótokkal csavarták körbe. Miután megszáradt, a rudat kihúzták. Mivel a bőr nem tartotta meg hosszú ideig a hajlékonyságát, manapság ezeket már nem lehet megtalálni. Ma műanyagból készítik, és különféle anyagokkal, például bársonnyal burkolják. Az Ankarai Múzeumban láthatóak ebből a korból aranyozott, mázas és díszített pipák. A nargile tehát az Oszmán Birodalomban teljesítette ki forradalmát.
Az arab világban oszmán közvetítéssel terjedt el a 17. század óta szinte változatlan formában használt vízipipa. Több évszázados használata az arab világ egyik legrégebbi tradíciójává tette a férfiak körében a vízipipázást.
A vízipipa és a nők
Manapság a nargile-bárok közösségi helyek, ahol az emberek összegyűlnek megbeszélni a napi politikát és a helyi eseményeket. Kuvaitban és Szaúd-Arábiában csak férfiak járhatnak ezekre a helyekre, és még néhány muszlim országban úgy vélik, hogy a pipa haram, azaz tiltott dolog a nők számára.
Van egy jordán közmondás, amely szerint, a nargile úgy néz ki, mint egy elegáns nő, akinek a keze a csípőjén nyugszik („Ki ez a hercegnő, aki a palotában áll csípőre tett kézzel?”). A pipa tetején lévő tálca hasonlít egy koronához, a pipa kerekded formás teste pedig egy női alakra hasonlít. A cső pedig egy női kar. A palota egy metafora arra az atmoszférára, amelyben pipázni szoktak, ti. puha párnákon vagy kárpitokon.
Az Oszmán Birodalomban a 19. században a cigaretta elterjedésével a tömbekit főként nők szívták, hiszen számukra a cigaretta nem volt elérhető. Az oszmán uralkodóház női családtagjai is legtöbb idejüket vízipipázással töltötték. A 19. század végén, a 20. század elején az előkelő török hölgyekről gyakran készült fotó vízipipájuk társaságában, amely elengedhetetlen kelléke volt a társas összejöveteleknek. Ma legyen az Irán, a Perzsa-Arab-öböl, vagy a Közel-Keleti országok, mindenütt pipáznak a nők, hol otthonukban, hol pedig a kávéházakban.
Otthon azonban a vízipipát közös beszélgetések és szórakozások közben, vagy csak időtöltésként nagyon gyakran használták. A 19. század folyamán az európai államokba egyre jobban elterjedő orientalizmus-őrület következménye, hogy kifejezetten népszerűvé vált az európai elit nők körében. Fontos eszközévé vált az ötórai teázásnak és egyéb intellektuális összejöveteleknek, sőt, a 20. század elejétől nagy sikknek számított vízipipával “pózolni”.
A nargile, vízipipa társadalmi szerepe
Az arab világban a vízipipa társadalmi szerepe ma már megkérdőjelezhetetlen. A nargile fogyasztása a kikapcsolódást, relaxációt jelenti számukra, de alkalmanként tartalmasabbá teszik különféle társasjátékokkal is. Szinte minden keleti kávézóban van lehetőség vízipipázásra. Használata nem egyszerűen dohányzás, inkább szertartás, a dohányzás művészete.
“A cigaretta az ideges, rohanó, versenyző embereknek van… Amikor nargilét szívsz, van időd gondolkozni. Nyugalomra és toleranciára tanít, és megtanít értékelni a jó társaságot.” – tartják a törökök.
Arab, illetve muszlim írók, kiváltképpen egyiptomi, szíriai és libanoni intellektusok, gyakran említik visszaemlékezéseikben, leveleikben, hogy a kávéházakban milyen sok időt töltöttek nargilézés, vízipipázás közben eszmecserével. Ez a szokás manapság kezd újjáéledni mind a Közel-Keleten, mind pedig kis fáziskéséssel, Európában.
Manapság a nyugati kultúrkörben, így hazánkban is előítéletesen viszonyulnak a vízipipához. A legtöbb emberben elő kép szerint ugyanis az arabok hasist és ópiumot szívnak belőle, ami nagyon ritka eset, hiszen nem csak vallási, hanem világi törvények szerint is tilos. A nyugati társadalmak is elfogadják lassan, hogy a nargiléből dohányt, és nem illegális drogokat szívnak.
Forrás: NaprakészEgyetem